3 °C
hu de en
x
x

Lövő

Lövő települése Kisalföld északnyugati részén található, Sopronkövesd, Völcsej, Nemeskér és Röjtökmuzsaj községekkel határos. Területe 17,52 km2, lakóinak száma 1427 fő.

A község éghajlata mérsékelt, levegője tiszta, a település határát érinti a Kisalföld legnagyobb összefüggő erdeje, amely nagyvadakban gazdag. Lövő történetének legősibb emléke a község északkeleti határában emelkedő domb, a „Várhely”, amely a kelták őrhelyéül szolgált. Időszámításunk kezdete előtt 34 évvel rómaiak vetették meg a lábukat a mai Dunántúl területén, melyet ők a régi lakosságról Pannóniának neveztek el. Az utak mentén a rómaiak őrállomásokat helyeztek el. Ilyen őrállomása volt a rómaiaknak Lövőn is. (Ezen őrállomás a "Várhely" nevet kapta a későbbiekben.) Bizonyíték van arra, hogy, ha előbb nem is, de i. sz. 105-141 között, Antonius Pius római császár uralkodása idején már voltak rómaiak Lövőn. A Római Birodalom bukása után egész Pannónia "népek országútja" lett. 568-tól a Dunántúlon az avarok uralkodtak nagy számban. Mivel halászó vadászó nép voltak, ez a gazdag vidék nagyon megfelelő volt számukra.
300 évi itt tartózkodásuk után Nagy Károly német császár vetett véget aranyos életüknek.
5 évi kemény harc után 793-ban az avaroknak a Tiszáig kellett visszavonulniuk.
A császár a mi vidékünket –egész Nyugat-Magyarországot- a német birodalomhoz csatolta és telepítette be német lakosokkal.


Útvonaltervezés

Ez mellett ó-szlávok, horvátok telepedtek le, jóllehet keresztények voltak, de sokuk visszaesett a pogányságba.
Ezt követően Szent István hittérítő munkásságának köszönhetően szerzetesek telepedtek le.
Valószínűsíthetően hittérítő munkájuk eredménye, hogy Nagyerdő és az Alpok között a mai Lövőnek is „anyatemploma” lehetett, innen intézték a vidék hitéletét a világi papok. „Szent Márton” ősi templom Nagy Károly idején a vezérek korában elpusztul, de emlékezete fent maradt.
A honfoglalás idején is találkozhatunk a falu említésével: 950-ben a német krónikások "ad Lova" (magyarul: Lövő mellett) melletti csatákat említenek.
Szent István idején Lövő határvédő szerepe megmaradt. Lövő lehetett az őrök állandó szállása, a magaslaton fekvő Fel-Lövőn pedig az őrállomásuk, ahonnét az utakat figyelhették.
A tatárjárás a falu történetében hatalmas fordulópont volt. Óriási pusztítást okoztak a tatárok, a falu lakossága elmenekült. Lövő, mint őrállomás ezután megszűnik.
IV. Béla a tatárjárást követően bajor telepesekkel töltötte fel a térséget. Ekkor Lövőt Schützennek nevezték, míg más források alapján a neve Geshiess is lehetett. A határnak egy részét ma is "Gurund"-nak nevezik, a német Grund szóból adódóan.
A következő emlékünk 1317-ből való. Károly Róbert oklevelet ad ki Lövő kiváltságainak (hegyvám-mentesség, dézsmajog) igazolására.

A település a XIII–XIV. században földesúri birtok, ekkor Lövő lakosságát német telepesekkel frissítették fel. Lövő a XV. század második felében rövid időre mezővárossá vált, azonban ennek a címnek a török világgal nyoma veszett. A törökök Bécs felé haladva majdnem teljesen elpusztították a falut, 1683-ban a megmaradt részt a franciák égették fel. Lakói szétszéledtek, a legtöbben Nagylózsra költöztek. Abban az időben Széchenyi György esztergomi érsek volt Lövő földesura, aki telepesek, jobbágyok csalogatására egy 1691-es szabadságlevélben arról biztosította a bevándorlókat, hogy jobbágyok maradnak, de robotolni nem kell, azt pénzben megválthatják. Akkoriban költöztek a horvátok és az un. taxalisták, akik nem voltak nemesek, de szabadon költözhettek. Az 1711-es pestisjárvány után ismét sok német telepedett meg Lövőn, főleg iparosok. 1720-ban átépítették a romos templomot. Gróf Széchenyi Pál 1862-ben eladta birtokát a község lakóinak. Az 1865-ben megnyílt Sopron-Szombathely vasútvonal mellett Lövő állomást kapott. 1924-ben kezdte meg a termelést a lövői késgyár elődje. A gyárat a németek 1945-ben kifosztották és lerombolták. Az 1949-ben államosított késgyárat az ELZETT Soproni Gyáregységéhez csatolták, amely az 1990-es évek második felében a német ROTO cégcsoport tulajdonába került. Napjainkban a Roto Elzett üzem 700 környékbeli, és soproni embernek biztosít munkát.
 
Nagyboldogasszony templom
Egyhajós, középtornyos, későbarokk római katolikus templom.
 
A falunak már a Kanizsayak idején 1387 és 1532 között is volt kőtemploma, de az egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint szűk és rozoga. Gót kelyhe a 14. századból származott. 1572-ben belső javítás történt, 1646-ban még nem volt sekrestyéje. 1659-ben az összeomlástól kellett tartani. 1714-ben is rossz állapotú volt, Stehenits János plébános javíttatta ki 1720-ben, még orgona is került a templomba. Ekkor kapta Szent Márton titulus helyett Nagyasszonyunk nevet.
Az új templom alapkőletétele 1782. április 22-én volt, másfél év múlva 1783. november 5-én került sor a templomszentelésre. A  homlokzatot főpárkány zárja le. Felette indul a négy oldala bádogsisakkal fedett torony, melyet golyvás övpárkány oszt ketté. A toronyszoba körüli ablakok félkörívesek, toszkán félpilléres, könyöklőpárkányosak. A félemeleten kerek ablakok vannak. A főkapu füzéres, szalagos faragott. A hajó falain kosáríves ablakokat és toszkán félpilléreket láthatunk. A szentély keskeny zárófala homorú, csehsüvegboltozatos. Bene Pál plébános építtette át a toronysisakot csúcsosra. A déli oldalon új sekrestye épült, a régiből oratórium lett. Ebben az időben a Szent István és Szent Márton oltárok helyét Szűz Mária, és Szent Rókus oltárok foglalják el. Új Mária oltárra a lurdesi Mária szobor került. Új lett a szószék is. 1856-ban Fritz Ferenc plébános felújította a templomot.
1903-ból való a főoltár. Stornó Ferenc festménye a Mária mennybemenetele című oltárkép, felette a teljes Szentháromság.
Két oldalon két magyar szent király kisebb szobra látható. A mellékoltárok a 20. század elején készültek.
Az egyik a  Jézus szíve oltár Palermói Szent Rozália képével (E képet valószínű Rath János 1865-ban restaurálta.)